... / Valaki valahol
VALAHOL KÍNÁBAN
Furcsa, magányos kislány volt. Olyan, aki a legtöbbször nem is akart a többiekhez tartozni. Talán, mert nagyon erősen kötődött az édesanyjához. Talán, mert az édesanyja hosszú-hosszú évek, sok remény, veszteség és fájdalom után hozta őt a világra. Testvére nem született, maradtak ők ketten egymásnak.
A kislány tíz éves, amikor az első ezoterikus tanfolyamra beiratkozik. Tíz éven át tanul a karatén kezdve sokféle harcművészetet. Közben jazztáncra is jár, elindul összesen nyolcvan szavalóversenyen, és egy kivételével mindet megnyeri. Sokáig azt gondolja, biztosan színésznő lesz. Lehetett volna. Évekkel később ugyanis, huszonhárom évesen egy játékfilm egyik főszerepét alakítja, de a film csak félig készül el.
A gimnáziumot két év alatt végzi el, mintha előre tudná, hogy később nem lesz sem lehetősége, sem ideje erre. Tizenhét éves, amikor az édesanyja meghal. Egyedül marad, de úgy igazán egyedül. Sem otthona, se pénze, sem családja.
- Azt, hogy nem vesztem el, az édesanyámnak köszönhetem. Mindannak, amit tőle tanultam, a helyzeteknek, amelyeket mellette éltem át. A tapasztalatnak. Laktam apácák közt egy zárdában, rokonoknál, albérletben. Voltam ügynök, sütöttem kürtőskalácsot a gyöngyösi buszállomáson, szinkronizáltam, csináltam én mindent, csak pénzt keressek. Nagyon nehéz volt, illetve pont annyira volt nehéz, amennyire kellett. Amennyit bírtam.
Kétszeres Taichi-világbajnok, olvasom a levélben, amelyet nekem írt, és azt gondolom, ez a két cím lehetett a nagy elégtétel. Tévedek. Azt mondja, aki igazán jó a Taichiban, az nem megy világbajnokságra, minek. Ő is csak azért indult el, mert tudta, ha megnyeri, szponzori segítséggel eljuthat Kínába. A Taichi mozgás és energetika, számára tehát a teljesség. Vagy legalább az út, amely a teljesség felé visz.
Energia. Az ember bizalmatlan, ha ezt a szót hallja, annyian élnek vissza vele.
- Akkor ez olyan szó, mint a politika, a szeretet vagy a pénz - feleli. - Visszaélnek vele, mert fontos, mert mélyen érint mindannyiunkat. Mert ha az asztalról van szó, akkor az megfogható, van mérete, súlya, anyaga, , mindenki látja, megfoghatja. De vannak gondolatok is, azoknak van hatása, ezt is tudjuk. És van a kettő között az a finom anyagi energia, amelyet, ha akarod érzel, ha nem akarod, nem. De hat rád, az biztos. Ha akarod, megtanulhatod, hogy tudatosabban mozogj ebben a finomabb régióban. Mint amikor az ember megtanulja megérezni a virágillatot, akkor is, ha az nem üti meg az orrát. Figyelem kell hozzá. Meg persze az ellazulás és a koncentrálás képessége. Mindkettő nehezére esik manapság az európai embernek.
Lehet, hogy nehezére esik, de vágyik rá, az biztos. Nem normális állapota az az embernek, hogy ennyire elszakadjon a természettől, a vallástól vagy akár a saját testétől. A testünktől, amit nem ismerünk eléggé, de kizsákmányoljuk, és hagyjuk, hogy üzleti érdekek szabják meg, mit tegyünk vele. Talán ez is az egyik ok, hogy itt nálunk olyan sokan fordulnak keleti vallások, filozófiák felé. Pedig a mi kultúránk, a mi vallásunk is ad válaszokat erre a kérdésre.
Kínába érkezve először a Pekingtől délnyugatra eső Dengfengbe került, ahol a híres Shongshan Shaolin Templom legnagyobb mesterei előtt tarthatott bemutatót. Ennek köszönhette, hogy Shi DeYang nagymester tanítványául fogadta. Hozzá jött vissza akkor, amikor a második világbajnoki címét megszerezte. Ezúttal két hónapig volt a templomban, részt vehetett négy pekingi Shaolin kungfu bemutatón is, ami óriási megtiszteltetésnek számít. Azt mondja, sajnos a Shaolin Templomban egészen mást látott, mint amit szeretett volna. A turistákból és az intézmény híréből származó bevételek sokszor felülírták a spiritualitást, az elmélyülést, nem beszélve a puritanizmusról.
- Nem messze onnan volt a taoista templom, végiggondoltam, és elmentem hozzájuk. Nem sokkal előtte történt, hogy egy este futottam a hegyekben, és messziről megláttam egy templom hátulját. Nem tudtam, milyen templom, csak azt, hogy olyan, ahol szívesen élnék. Amikor megállt a taxi a kapuban, akkor jöttem rá, hogy ez ugyanaz a templom. Bementem és tanítást kértem a mesterektől, elmondtam, hogy honnan és miért jöttem. Azt mondták, hogy nagyszerű vagyok, zseniális, milyen jó a kapcsolatom az égiekkel, de hát európai vagyok,
úgyhogy szó sem lehet róla. Ajtót mutattak, méghozzá udvariasan, de egyértelműen. Akkor visszamentem a shaolin templomba, leültem az ágyamra és végiggondoltam, mit tegyek. Tudtam, hogy bármi lesz is, nekem itt több dolgom nincs, vizsgát tettem energetikai és meditációs tanokból, tehát akkor is lezárom azt a kapcsolatot, ha nincs hová mennem. Megköszöntem a mestereimnek a tanítást és engedélyt kértem a távozásra. Rettenetesen megdöbbentek, hiszen hozzájuk mindenki jönni akar, nem elmenni onnan. De én elmentem.
Visszament a taoista templomba, és újra kérte, fogadják be.
- Végighallgattak megint, és úgy döntöttek, maradhatok. Nem tanítanak, tették hozzá, hiszen nem vagyok kínai, így esélyem sincs rá, hogy szerzetes lehessek náluk, de van a templom mellett egy kis ház, ott maradhatok egy darabig. Ott laktam hát, minden nap jött hozzám egy szerzetes, ő tanított kínaiul, de más nem történt. Aztán úgy egy hónap múlva ez a szerzetes azt mondta, csak úgy, egyszerűen megjegyezte, hogy jó volna, ha minél gyorsabban megtanulnám a nyelvet, mert szükségem lesz rá... Hirtelen felfogni sem tudtam, hogy ez mit jelent. Tudni kell, hogy ott sokkal érzékenyebb a kommunikáció, mint nálunk. A szavak körbeölelik, körbesimogatják egymást. Pár nap múlva egy szerzetes asszony jött hozzám, és azt kérdezte: El tudod képzelni, hogy száz évig itt maradj? Igen! Jó, mondta az asszony, mert ha csak három évet akarnál erre szánni, nem fogadnánk be. Később tudtam meg, hogy mind az ötvenen a befogadásom mellett döntöttek. És ők nem tévednek. Időbe telt, míg spirituálisan megkapták a válaszokat, hogy ez jó lesz nekik, a templomnak és elsősorban nekem. Ha így döntöttek, feltehetően szükségszerű, hogy odamenjek. Hogy visszamenjek.
A templom történetében először fordul elő, hogy európait fogadnak maguk közé a szerzetesek, és vállalják, hogy az évezredek alatt felhalmozott tudást megosztják vele. Kínai állampolgárrá kell válnia, és úgy menni el itthonról, hogy többé nem jön haza. Nehéz ezt elképzelni úgy, hogy miközben erről beszélünk, ülünk egy nyüzsgő téren, napernyő alatt, fagylaltot kanalazunk, capuccinót iszogatunk. Mert ugye ott ilyesmit nem lehet...?
- Nem. A capuccino ide tartozik, ehhez a világhoz, amit most magam mögött hagyok. Családom nincs, a tanítványaimmal ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol elengedhetem őket. Kint viszont dolgom van. Lesz egy szobám, ahol egyedül leszek, az ajtó előtt egy kétezer éves ciprus áll. Egyszer átöleltem, kértem, adja át nekem mindazt, amit tud. Olyan leszek, mint egy kisgyerek, amikor megszületik. Csak kínaiul szólnak majd hozzám, és ötven szülőm lesz, aki vigyáz rám. Igaz, közülük sokan inkább a dédszüleim lehetnének. Hatkor kelek majd, részt veszek a közös meditációkon, tanulok, dolgozom. Ha lehet, én a turisták után a szemetet szedném össze, amit a templomban hagynak, és elégetem. Itthon még két tanfolyamot tartok addig, női tanfolyamokat, mert szeretném, ha minél több nő élné át a nőiességét a maga teljességében. Nézz körül itt, ezen a téren! Magas sarkú cipők, óriási dekoltázsok, feszes pólók, amikben muszáj behúzni a hasat. Minden a stabilitás, az elengedettség, a nyitottság, a termékenység ellen. Pedig a nőnek mindig éreznie kell a földet, egyensúlyt tartani. Most túl sok a gondolat, ettől horgasztják le a fejüket. Gyerek?... Gondoltam, hogy megkérdezed. Hát egyelőre nem lesz gyerekem, ennyit tudok. De a taoizmusnak több ága van, olyan is, ahol ez lehetséges. Ez a vallás a harmóniára épül, a fogadalom soha nem jelent kényszert. Majd megtudom, hogyan lesz.
Bán Lilla történetét lejegyezte:
Hulej Emese