Sokat tudok róla, és semmit sem tudok róla. Kétszeres taichi világbajnok. Gyerekkorától vonzódott a harcművészetekhez, az észlelésen túli világhoz, a keleti filozófiákhoz. Taoista szerzetesnek készült. Kínában, Pekingtől majd ezer kilométerre északra, hosszú várakozás után befogadják egy kolostorba. Csalódások sora éri. Elmegy, filmeket készít, rendező és operatőr egy személyben. Egy spanyolországi filmszemlén, melynek egyik nyertese lesz, Paul Coelho felfigyel rá.

- Az a fiatal hölgy ott, a kisbabával, ő mutatott rá filmjével a dolgok lényegére…Akkor már mellére kötve vele van a kislánya, Diana.

Hétéves keleti zarándoklatából nemrég tért haza. Egy fiatal lány ment el, egy édesanya jött vissza. „Hátizsákjában” két gyermekkel. És most megint úton vannak…

Amikor belépnek, mintha egy magazinból kivágott képet látnék. Egy figyelemfelkeltő fiatal nő derekára kötve, vállán átvetve fiahordó, benne alszik a keblére borulva a kisbabája. Puha jakszőrből készült finom takaróba bugyolálja, a maga bő, fekete kezeslábasát egy lába között átbújtatott, hátul megkötött színes kendő teszi egzotikussá. Sűrű, sötétbarna göndör haja hatalmas sátorként borul rá, mintha nemcsak a nyakát, vállát, hátát, de az egész Bán Lillát be akarná takarni. Magas, középkori madonnákra emlékeztető domború homloka alatt ívelt sötét szemöldök, gyermekien tiszta szürke szemek, fitos orr, szépen metszett érzéki száj. A hosszú órák során, míg együtt vagyunk, ezer arcát mutatja, mégis, bármit mond, izgalmasat, meghatót, elrettentőt, hihetetlent – ezek a szürke szemek az ő legnagyobb elárulói. Harminckét éves, két pici lány édesanyja, már idáig annyit élt, ami tíz embernek is elég lenne, és mégis, a szeme, ezek a tiszta, szürke, nevetésre, mosolyra, könnyekre könnyen kész szemek egy kislányt mutatnak. Egy örök keresésben lévő, szenvedélyes kislánynőt, egy erős asszonylányt, aki konok megszállottsággal addig megy a vágyai után, addig zuhan mélyre és emelkedik a magasságokba, míg azok a vágyak be nem teljesülnek.
 

Téged sokat öleltek…

- A másik kislányod most hol van?

- Két Nagyapó vigyáz rá. Az egyik a vér szerinti édesapám, a másik a nevelőapám. Jóban vannak egymással és Diana szívesen van velük. Amikor Hongkongban voltam a kórházban nagyon elesett állapotban Dianával, felhívtam az egyik Nagyapót, el tudna-e jönni, segíteni nekem. Egy másodperc gondolkodási időt sem kért, azt mondta, jön. Ez volt hétfőn, szombaton leszállt a hongkongi repülőtéren. Várj, mindjárt fel is hívom őket, hogy minden rendben van-e… Így szoktam.Telefonál. Olyan most, mint egy rendező, aki biztos akarlenni az elkövetkező jelenetek sikerében. Kedvesen, de tévedhetetlenül irányít, akivel beszél, nyugodt lehet, hogy nem fog elfelejteni számon kérni semmit.

- Nagyapó, adjatok Dianának gyümölcslét, és abból a macis könyvből meséljetek, azt nagyon szereti. Nem, nem fog sírni. Majd jövök.

Nézem, ahogy leteszi a heverőre Kisesztert, ahogy ül mellette és kavarja a teáját, ahogy csodálkozás nélkül magáévá teszi a teret, már otthonosan mozog a szobában, ahová az imént lépett be. Amikor egyeztettünk, hogy hol találkozzunk, mondtam, szívesen elmegyek hozzá. Azt válaszolta, a lakást csak ideiglenesen bérli, semmi sincs, ami ő lenne ott, inkább maga jönne el bárhová. A kis házat, amit fönt a Pilisben épített valaha, míg Kínában volt, benőtte az erdő, azt majd ki kell szabadítani és tovább építeni, oda gyerekeket nem lehet még vinni. Vendéget sem.

- Házat építettél?

- Az csuda dolog volt. Egy szent helyen. Lejtős telek, hatalmas fák, lent patak folyik… Pilisszentlászlón találtuk a legjobb barátnőmmel, akivel mindeneink voltunk egymásnak, anyja és lánya, testvére, gyermeke... Egy földúton mentünk a kis autójával, ő vette észre, te, ez eladó! Kiszálltunk, megnéztük, jaj Istenem, ez egy mese! Engem akkoriban felkértek egy filmfőszerepre, pont hatszázezer forintot kaptam érte. A néni, akié a telek volt egymilliót kért. Mondtam, tetszik tudni, nekem hatszázezer forintom van. Akkor a néni azt mondta, jó. És akkor jól meg is vettem… Nekiálltam csákánnyal, meg kapával alapot ásni. Nem ment. Akkor afaluból egy markológépes embert szépen megkértem, pár forintért kiásta. Mi alapoztunk, a barátaimmal. Kevertem a betont. Ha egyedül voltam, egy keverés egy óra, ha a barátnőmmel, egy keverés két óra, mert hát beszélgettünk…De csuda volt.

Kiseszter fölsír, Lilla fölé hajol, fölveszi, öleli, beszél hozzá, hol lágyan, hol erősen játszik a hangjával, a kisbaba már nevetgél. Fölcsatolja magára a hordókát, ügyes szerkezet, minden súly a csípőre támaszkodik, de azért súly. Lilla innentől csak kis időkre teszi le, laza terpeszben ringatja, beszél, beszél, közben finoman köröz a csípőjével, rugóz a térdén, Kiseszter egy puha, meleg, energiával teli, ringó fészekben ül, és láthatóan jól érzi magát.

- Kiseszternek volt egy kis láza, de az ölelés az sokszor alegjobb lázcsillapítás. Azt gondolom, az a pici láz, ami benne van, az nekem nem árt, átvehetem nyugodtan. Meg nem tudom, hogy hogyan, de amikor megölelem és szeretgetem, attól az ő láza elmúlik.

- Téged sokat öleltek?

- Igen.

Bugyborékol a nevetése.

- Igen, igen, igen.

- Emlékszel rá?

- Emlékszem. Nekem a világon a legjobb kapcsolatom volt az anyukámmal. Rengeteg időt és energiát tett bele abba,hogy mindig velem legyen. Ültem az ölében és mesélt. Mindig mesélt… Egészen addig, míg össze nem került egy emberrel, aki nem szeretett engem. Mert úgy érezte ott vagyok köztük és az anyukám közelebb van hozzám, mint őhozzá. És akkor az én anyukám rájött – a férfi tíz évvel fiatalabb volt, mint ő –, rájött, hogy nem válhat el megint, és engedett a férfi vágyának. Ezt a távolodást én nem fogtam fel nagyon sokáig, sokkal később jöttem rá, hogy ezzel a férfival volt a gond. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy amit akart az édesanyámmal, azt elérte.


És akkor jött egy látomás

Kiseszter elaludt, Lilla megnézi a homlokát, nézd, mutatja, már egyáltalán nem meleg. Mondom, tedd le a heverőre. Álltában belekortyol a teájába, ingatja a fejét, szélesen mosolyog, villannak a szép fogai, kisimítja a rakoncátlan fürtöt az arcából.

- Itt jobb neki, én meg bírom.

Nézem, ahogy ring az anyányi hajó, a sátornyi haj súlyosan borul rájuk. Nem is értem, hogy bírja, Kiseszter lehet vagy tíz kiló már.

- Sok erőd van, Lilla…

Megint nevet.

- Tudom.

- Mindig volt?

- Mindig. És amikor a legrettenetesebben éreztem magam,és gyengének tűntem, csak azért nem haltam meg, mertiszonyú erős vagyok.

- Ez hol volt?

- Gerincsérvvel feküdtem Kínában, és az orvosbannem bíztam. És az itthoni barátaim nem hittek bennem, mindenkitől távol voltam, és nem tudtam taichizni, semmit nem tudtam és akkor megrendült a hitem magamban. Ez volt a legrettenetesebb.

- Szoktál imádkozni?

- Igen, de nem úgy.

- Hát hogy?

- Így. Ahogy vagyok. Ringatok, beszélek. Hallgatok. Néha szó szerint fohászkodom. Vagy csak szívből szívbe. Van, hogy szavakat mondok, néha kiabálok, hogy Istenem, vigyázz a gyerekemre! És vigyáz…

- Mit adott neked a taichi?

- Mindent adott. Magamat. Pont. Mindent. Erőt, szabadságot, stabilitást, magasságot, mélységet. Megmondom őszintén, egészen addig, míg megint nem kezdtem újra szexuális életet élni, addig a mélységemet nem érintettem meg, és amíg nem szültem meg a gyermekemet, mind a kettőt, addig a teljes mélységemet nem éltem meg. Most már hogy a férjem mélységeit is látom, egész mélységszakértő lettem…

- Róla nem beszélsz…

- Majd, csak ha kikapcsolod a magnót. Brit állampolgár, ötvenkét éves. Interneten találkoztunk. Nem hiszem, hogy együtt maradunk…

Kiseszter felébredt, gőgicsél, néz, figyeli az anyját, kapkod azarca, a keze után. Lilla mesélős hangon folytatja, mintha neki mondaná. Kiseszter érti és nevet.

- Az úúúúgy volt, hogy ültem a felépült erdei kisházamban és jött egy látomááááás. Így nevezem, mert nem tudom másképp nevezni. És a látomás azt mondta, hogy nemsokára taichi Európa bajnokság lesz, menj el, és a lehető legjobban teljesíts. Nem mondták, hogy nyerd meg. Mindent adj bele, és úgy csináld végig a formagyakorlatokat, ahogy csak lehet. Másnap bementem a taichi órára, és az derült ki, hogy a látomás annyiban tévedett, vagy én értettem félre, nem Európa bajnokság lesz, hanem világbajnokság. Nekem egyébként eszembe se jutott volna, hogy benevezzek…

- Mi egy ilyen látomás? Álom? Hang? Üzenet…

- Nem, ez látomás, nincs rá jobb szó, ilyenek szoktak velem történni, most is előfordul, de most nem figyelek rájuk. De korábban nagyon tiszták voltak. Ez kép. Nem hang, mert a fülemmel nem hallom… Belül hallom. Ha tudok a világversenyről, dehogy megyek el, illúzió lett volna, deígy… meg voltam döbbenve. Tényleg van verseny! Hát akkor, hú, akkor nevezek… Bár késve voltam, elfogadtáka nevezésemet. Nekiálltam gyakorolni, mint az őrült, napi tíz órát gyakoroltam, tükrös teremben, a végén kamerával, visszanéztem a legapróbb mozdulatokat is… Így nyertem meg. Kétszer. Egyszer Olaszországban, egyszer itthon.


Valami jó mindig van…

Lilla még mindig ide-oda ring a térdén. Mellén, a puha fészekben felsír valaki. Magához húzza Kisesztert, közben kikapcsolja a hordókát. Csöndesen beszél most a gyerekhez, nem gügyög, beszélget csitítva, kicsit oktatón, tanítósan, kedveskedő hangon, leteszi a heverőre. Mellé ül, matat a hatalmas, tömött hátizsákban, amit magával hozott.

- Jaj Istenem, mit csináljak veled, Kiseszter, na, na, gyere, itt vagyok, nincs baj…elgyöngültél. Tudod, olyan nincs, hogynagyon rossz legyen, valami jó mindig van… valahogy mindiglehet jót tenni… olyan nincs, hogy csak rossz legyen… még sose volt olyan…

Mondja, mondogatja, ismételgeti, mint egy imádságot,mint egy mantrát, közben előhúzza, amit keresett, egy puha vízilovat. Lassan, mint aki varázsol, meghúzza a zsinórját. Giling-galang. És Kiseszter mosolyog…

- És mindig lehet jót csinálni, ugye igaz volt? Ugye mondom én, hogy igaz volt? És mosolygunk, és szeretjük a vízilovat…?

Föléje hajol, de nekem mondja.

- Miért bírok ennyit, kérdezted. Hát ettől. Mert a saját erőmben, meg a saját jóságomba vetett hitem, meg a teremtett világ rendjén valóságába vetett hitem ezt érezteti velem. Hogy nincs csak rossz. Hogy ott a lehetőség a jóra. És mindig kiderül, hogy ez így is van, és mindig ragyognak a csillagok, és ha a csillagok ragyogása nem látszik, az csak azért van, mert a nap is fönt van, és az még fényesebben ragyog. Kérdezted, mit adott a taichi. Ezt. De ha előbbre megyek, ezt legislegelsősorban az anyukámtól kaptam. Mondtam már neked, az anyukám az ölében tartott eszmélésem óta. Mindig mesélt, mindig velem volt, mindig tanított. Közben olyat láttam tőle, hogy beszélgetni tudott a darázzsal. Rászállt a szőlőmre és anyukám azt mondta neki: Kedves Darázs, fáradjon odébb, ez a szőlő Lilláé. És a Darázs odébbszállt. Minden megmaradt anyukámtól. Ez is, mert amikor Hongkongban a vízibivalyokról forgattam egy monstre dokumentumfilmet – ezek az állatok olyanok, mint itthon a szürke marhák, ilyen hatalmas szarvakkal, akkor a forgatáson odajött hozzám a vezérbika és elkezdett szaglászni. És akkor mondtam neki, hogy én tiszteletben tartom a szaglálódás iránti vágyát, de most a hátamon van a kislányom, és ezért menjen el. És a vezérbivaly vállat vonva megfordult és elment. Engem ez tartott meg. Hogy anyukám elhitette velem, hogy értem van minden, hogy én vagyok a világ közepe, ami ebben a megfogalmazásban nem szép, mondhatnám, önző dolog, van is önzés a személyiségemben, még most is van valamelyest. De ez ad egyrészt erőt, hogy bármit elviseljek. És ad egy késztetést, hogy többet akarjak, hogy tovább keressek, hogy olyan dolgokba menjek bele, amibe kisebb erővel nem lehet. Hogy az ismeretlennek nekivágjak egyedül…

Giling-galang… muzsikál a víziló, Lilla már órák óta beszél, haja az arcába hull, hátrafogja, beletúr, nézem a keze fejét, csupa forradás.

- Mi ez a folt a kezeden?

- Ötéves koromban véletlenül rám ömlött a forró olaj. A lábamon is vannak foltok, a combom eleje is ilyen. Akkor volt az első és legnagyobb meditációm. A kórházakban. Mert oda kerültem, hónapokig tartott a gyógyulás. Az egyik kórházban valamiért az intenzív osztályra raktak, ami az emlékezetemben be volt zárva. Egyedül egy kórteremben. Egy ötéves kislány. Volt valami félreértés is, valamiért azt hitték a dokik és a nővérek, hogy a édesanyám a főorvos pártfogoltja. Míg kinem derült, hogy nem így van, nagyon kedvesen viselkedtek velünk. Utána annyira megsértődtek az édesanyámra, hogy egyszerűen nem engedték be. A kórtermek ablaka előtt hosszú erkély volt. Az anyukám jól kifundálta, hogy melyik lehet az én szobám és annyit tudott megtenni, hogy az erkélyen kopogott be, integetett és így játszottunk, hangtalanul. Képzeld el… Nem mindig tudtam kimászni az ágyból az ablakhoz. Egyszer bejött egy nővér, meglátta az anyukámat, és huss, lehúzta a rolót. Ez fájt. Viszont annál nagyobbat én nem meditáltam azóta se, akkor tanultam meg egyedül lenni.

- Lilla, miért akartál szerzetes lenni Kínában?

- Mert minden arrafelé szorított, hogy mennem kell. Gyerekkorom óta harcművészeteket tanultam, a taichi úgy éreztem, egy állomás a teljesség felé vivő úton. Tanulni vágytam. Tizenhét éves korom óta egyedül éltem és egyedül tartottam el magam. Akkor halt meg az édesanyám. A taoista kolostorban, ahová végül eljutottam, Dzsendzsóba, csalódások sora ért. Egy-két öreg szerzetest kivéve, akik puritánok voltak, még meditáltak, ismerték a szertartások lényegét és technikáját – minden a turizmusról szólt, a pénzről, a szerzetesek közti vetélkedésről, hatalomvágyról. Egy képmutató, hamis, buta ember volt a főpap. Egy alkalommal mentem az ebédlőbe, sötétkék tanoncnadrág volt rajtam, sötétkék pólót vettem rá. Meglát a nagyfőnök: Lilla, magának még nincs taoista ruhája? És színpadias mozdulattal levette a saját zekéjét és rám adta. Ott állt atlétatrikóban, meglehetősen bizarr látványt nyújtott és éreztem, hogy vár valamit. Megköszöntem a gesztusát, de láttam, ez nem elég, le kéne elé térdelnem és ezzel tradicionális szokás szerint őt mesteremnek elismernem. Képtelen voltam ezt a rossz embert és rossz papot elfogadni. Nem térdeltem le. Ezzel vágtam el magam először. De a csalódás volt a fájdalmasabb.

- És most megint nekiindulsz… Messzire, két kisgyerekkel.

- Meg Nagyapóval. Vannak terveim…

- Tudod, hová mentek?

- Igen, már a szobaszámot is tudom. Oda, ahol a Dalai Láma lakik. Dharamshalába… Tudod, úgy érzem, hogy hála Istennek az én álmaim olyan módon megvalósíthatóak, hogy a gyerekeim maradnak a gerince és a középpontja az életemnek, ők azok, akikre elsősorban figyelnem kell. És e körött ott vannak az álmaim, és ez így csodálatos…

Már sötét volt, lámpát gyújtottam. És éreztük, véget ért ez a hosszú délután. Kiseszter fölébredt, kikísértem őket a sarokra. Ott állt Nagyapó, kis szakállal, kíváncsi szemekkel és Diana kezét fogta. A kislány fölragyogott amikor meglátta az édesanyját, összeölelkeztek. Ez a kép maradt meg utolsónak róluk. Másnap elutaztak. Nemrég föladtam egy levelet.

„Drága Lilla, vajon merre jártok? Sokat jársz az eszemben, onnantól, hogy elköszöntünk. Sok mindent nem értek, de nem biztos, hogy akarom érteni. A gyerekek jól vannak? Adj majd valami hírt. Remélem azok, akik eddig vigyáztak Rád, most is ott vannak a közeledben. Isten áldjon! Szeretettel ölellek, Erzsi.”

Ahogy az írást befejeztem, ott volt a gépen a válasz:

„Drága Erzsi! Dharamsalában vagyunk, ezen belül McLeodGanj faluban. Biznisz, spiritualitás, vallások, egytársaságban nyolc ember tizenkét országból, szagok, illatok, színek, hangok, érzések, gondolatok... Nagyon jól vagyunk! A kicsi lányaim boldogok, Nagyapó velünk van - annyi sok gyerekkori emlék jön fel... Azt hiszem, az, hogy az elmúlt években közelebb kerültem a legegyszerűbb, legősibb, legalapvetőbb emberi érzésekhez, hogy gyermekeim vannak nagyon egyszerű igényekkel, ami mégis TELJESEN kitölti az életünket: ez segít nekem abban, hogy a világot, ami itt, és ami otthon van, teljes mélységig befogadjam…A viszontlátásig, nagy-nagy szeretettel, Lilla”



Schäffer Erzsébet, 2011