A csodák és Egres Katinka
Egres Katinka színésznő, édesanya, ökoközösség-szervező, szelíden inspiráló, kedves szavú tanító. Két éve ismerkedtünk meg, amikor mind a ketten azt kutattuk, hogy kislányainknak hogyan hozhatnánk létre egy olyan tanulói közösséget, ahol gyermek, tanár, szülő - mindenki jól érzi magát.
Aztán ők elköltöztek, és én sokáig nem hallottam felőlük. Két nappal ezelőtt azonban rátaláltam egy írására az interneten.
Nagyon megragadott, hogy azt mondta magáról, hogy nagy hollywood-i és londoni stúdiók ajtajából visszafordulva a természetes életet választotta itt, Magyarországon.
A hongkongi filmkészítést – jó értelemben – kvázi feladva, épp egy hosszú elvonulásra készülve ez számomra rettenetesen izgalmas, aktuális téma. Úgy éreztem, nagyon szeretnék erről beszélgetni vele.
A rákövetkező nap valaki egy leendő tanulócsoport nyári megbeszélésére hívott minket a gyermekeimmel. Sejtelmem sem volt róla, hogy Katinka is ott lesz. Legnagyobb meglepetésemre és örömömre azonban amikor megérkeztünk, már ott ült a szülők körében. Összeölelkeztünk, és leültünk beszélgetni, amíg a gyerekek körülöttünk szaladgáltak. Késő délután volt már, mire együtt visszatértünk a házukba. Amíg a gyerekek birtokba vették a szederbokros, kötélhintás kertet, mi leugrottunk vacsoráért. Katinka, ez a gyönyörű, törékeny nő biztos kézzel kormányozta autóját a keskeny, egyirányú hegyi utcácskákon. És mesélt.
– Nagyon vágyom a természetes életre. Amiben semmi fizikai tárgy nem köt minket. A valódi szabadságra. Amikor ez elkezdődik, a csodák is mindennapossá válnak.
Ebben a pillanatban Katinka autója, már a főút emelkedőjén felmondja a szolgálatot.
Az élhető, természetes, csodákkal teli élet, amiről beszélgetünk, ezzel el is kezdődik.
Egy kedves férfi egyből odajön hozzánk:
– Sziasztok, segíthetek?
Pillanatokon belül becsavarjuk a vontatáshoz használatos kis fémkarikát. Jótevőnk közben bemutatkozik:
– Dolgos Márton vagyok.
Katinka szemében csodálkozás látszik, majd vidám szikra pattan.
– Van humorod!!! – Ordítja a fényes ég felé.
Márton égkék autójával, hozzá színben passzoló pólóban – mint valami égi segítői egyenruhában érkezett angyal – hamar elénk áll. Beakasztjuk a vontatókötelet, és elindulunk.
– Érdekes, az autóm eddig mindig a szabadságot jelentette számomra. Mozgást, áramlást. Fél évig egyáltalán nem működött. Most kaptam vissza, erre megint elromlik. Az igazság persze az, hogy amíg nem volt autóm, addig folyamatosan csodálatos dolgok történtek velem. Életreszóló élményekkel gazdagodtam csupán azért, mert nem működött a kocsim. Sőt, minden egyes alkalommal, amikor hiányt szenvedtem valami olyan dologban, ami a nyugati világban természetes az embernek, akkor olyan élményekkel gazdagodtam nemcsak én, hanem mindazok, akik abban részt vettek, amit csak a csoda szóval tudok leírni.
Márton segítségével azzal már ott is vagyunk egy biztonságos parkolóban, és hálás köszönettel búcsúzunk tőle.
Mivel a megrendelt vacsoráért nem tudunk elmenni, az ételszállító cégnek maga a főnöke ajánlja fel, hogy az ínycsiklandó finomságokat elhozza nekünk az út szélére, sőt, még haza is fuvaroz minket.
– Sokszor, hogy ha valami olyan dologban szenvedünk hiányt, ami normális esetben beletartozik a komfortzónánkba, abból csupa olyan történet kerekedik, ami egyébként egyrészt nem történne meg, másrészt a dolog különlegessége miatt is jobban odafigyelünk rá, jobban jelen vagyunk neki. Egyszer egy hosszú bekötőúton autóztam, amikor megpillantottam az út szélén egy idős bácsit. Ahogy elhaladtam mellette, ő rámnézett, és én úgy éreztem, hogy fel kell vennem őt. Nagyon hálás volt, ezerszer megköszönte a segítséget, mert mint mondta, nagyon messze lakik, fent a hegyen, és a kocsija éppen szervízben van. Akkor még nem tudtam, hogy pont ezután fél évig nem lesz autóm. De a találkozásunk után olyan barátságba keveredtünk, hogy előfordult, hogy ő hozta haza Maját, a kislányomat az oviból, mikor nem értem rá. Aztán volt, hogy egy késő este épp elfogyott a kenyerünk otthon, a bolt meg már bezárt. Erre beállít a bácsi hozzánk, és azt mondja, hogy éppen kapott három kenyeret valakitől ajándékba, de ő nem eszik ilyen modern dolgokat, hogy teljes kiőrlésű, meg hajdinás… Én meg csak ilyeneket eszek. Ezek a mindennapos csodák nekünk természetesek, bár amikor másnak megpróbálom elmondani, van, hogy soknak hat. Olyan, mint valami hollywoodi forgatókönyv. Mint ez a fiú ma, aki segített nekünk az autóval. Mindez nem magyarázható mással, mint egy nagyon erős rendezőelvvel, egy olyan intelligencia létezésével, ami számomra megkérdőjelezhetetlen. Ez nekem mindennapos tapasztalatom. Ez az erő növeszti a gyereket, a fűszálat, mindenről tud, mindent működtet, a szívünket dobogtatja. Ezért amikor számunkra úgy tűnik, hogy kvázi valami rossz, átok, pech, vagy szerencsétlenség történik, az valahogy megerősíti a kapcsolatot ezzel a mindent átható erővel. Valaki egyszer azt mondta, hogy ha valami rossz történik veled, az eltávolít az anyagi világtól, de közelebb hoz hozzám – mármint az Istenhez. Mostanában bőven van részem nehéz helyzetekben. Válás után, kicsi gyermekeimmel otthont keresve... De ahol végül házat béreltünk, ott megnéztem a környék térképét, és az első, amin megakadt a szemem, az az volt, hogy Zöld Óvoda. Szinte a szomszédunkban volt. Ebben a civilizáltnak csúfolt világunkban nagyon elveszítettük a kapcsolatot önmagunkkal, egymással, a természettel, az Istennel, vagy ha úgy tetszik, ezzel a mindent átható intelligenciával. Pedig az élet lényegét pont ezek a kapcsolódások képezik. Szeretnék olyan helyzeteket teremteni a magam és gyermekeim életében – de ha nekem épp nem sikerül, persze ez az intelligencia megteremti számunkra –, hogy ezeknek a kapcsolódásoknak legyen tere és ideje.
Ebben a pillanatban a két éves kicsi Matteo megérkezik, és jelzi édesanyjának, hogy éhes. A világ megáll, ahogy Katinka ölébe emeli kérő kisfiát. Összeölelkeznek, szemeik egymásba kapcsolódnak. Személyes csodájuknak épp most van az ideje, és itt a tere…
Ők már tudják, hogy ha jól csináljuk, akkor érezhetjük, hogy mindig most van, és mindenhol itt…
© Bán Lilla
